Első tekercs – a Belik ház

#4

emlékszem, vagy gyerekkorunk óta csak kering a családban egy fénykép híre abból az időből, amikor még szinte megkülönböztethetetlenül egyformák voltunk. Testvérek testvérektől majdnem egy időben született fiai egy nyáresti végigcsatangolt nap végén. Ülünk egymással szemben az állványos zománc kiskádban, egyívásúan tükörképek – anyám húga csutakol minket, s a kipaskolt víz a hátsó nagy konyha tenyérnyi négyzetekből rakott fekete-fehér kockás kövén szabadon rajzol ezüst foltokat. Mint ma az emlékezet. Délután csak nagynéném kiabáló hívogatására kerültünk elő a ház fölötti erdőből, ahol nagy csontokat ástunk elő a fák alól. Persze, amit a család erdőnek nevezett, az csupán egy meredek telek volt, fel egészen a következő utcáig, pont olyan, amiből még a háború után húsz évvel is rengeteg volt Buda lankáin. Itt ragadtak abból az időből, amikor ez az ikerváros még bele akart olvadni a budai hegyekbe, mint császárvárosi példaképe. Futottunk hát, vissza az orgonasövény két középső fája közti természetes kapuzaton át, az ijedelmet eloltó uzsonna reményében. A terméskő-lábazatos valamikori hétvégi villa cselédbejárója melletti vakolaton még látszottak a belövések utáni repesznyomok. Az ajtó melletti hatalmas hársfában csak tudtam, hogy van egy. Anyámat óvta lánykorában, majd bagoly lakta, míg később az erdőt le nem gyalulták, hogy kidobott hűtőszekrény szerű kockaházakat szórjanak szét helyette a domboldalon Ötvenhatban aztán a Budán át botorkáló orosz csapatok megszórták a szemközti házakat is, meg ezt is, de a redőnyökön átszúrt nap poros vasárnap reggeli pászmái már inkább a középkori szenteket körülfogó fénynyalábokra emlékeztettek, mint valami át nem élt rosszra. Háttal dőltünk a pár lépcsőt követő pihenő kovácsoltvas korlátjának, háttal a félelemmel vegyes titoknak, hogy talán embercsontokat találtunk odafent. A konyha ajtaja nyitva, s onnan egy biztonságos és ismerős tér kezdődött, ahol egyikünk már otthon volt.

#5

A ház a századforduló után épült, amikor a környező dombok még nem számítottak elegáns negyednek, s a gyümölcsösök közt elszórtan álló pihenőkúriák, mint partközeli szigetek urbánus tükörképei, mindentől távoli, mégis könnyen nyüzsgésre cserélhető nyugalmat adtak. Bár azóta kimértek, s leaszfaltoztak minden utcát, elkerítettek minden kertet, a két kátrányozott villanyoszlopköznyi keramitborítású szolgalmi út, amit csak sárgaútnak hívtunk, a két hatalmas dió és a fenyőcsoporton átnyíló fölső kapu továbbra is őrizte e sziget lakóinak autonómiáját. A nagykapu utcafronti terméskőoszlopainak azonban már csak egyikén állt a repesztől repedt kőgolyó, s a kovácsoltvas kapu fél szárnya rozsdaette vasalatán lassan a mozdulatlanságba dermedt. A maradást választó anyai nagyapám a háborút követő rövid interregnális években vásárolta meg, a minden vagyont pénzzé tevő, s hajóraszálló nagypolgárság valamelyik matrózától. Amikorra aztán mindenki kihajózott, s már a nagyvásárcsarnok alá befutó dunai kikötőcsatornákat is lezárták, a ház is kiszakállasodott. A négyrét nyíló, kopott fehér, nehéz garázskapu és a szuterén ablakai közötti szakaszon, a lyukacsosra hengerelt beton lemezei közötti résekben, ott, ahol a kátrányt tavaszonta hajszálrepedései mentén fényes, íves, kagylóhéj szerű darabokban ki lehetett bontani, fűszálak nőttek, néha még pitypang is. A házat a kerttől elválasztó járda egy íves falmenti hiátusába telepítették a vadszőlőt. Eleinte csak a házmester örömére nőtt, szigorú keretek között, de a késői évekre több karvastag törzsfonatból indulva beszőtte az egész épületet. Szakállas ereszek, alig látszó ablakok nyári lőrései egy inka vadonban, rigófészkek, az egész inkább hasonlított már azokra a csavargókra, akik zajára későtavaszi reggeleken ébredtem, amint törték az orgonasövény virágos ágait, hogy a dombokról leszabadulva a Moszkva téren cigire valót áruljanak belőle, zavartalan lomha medvefélék, az első kiabálásra aztán morogva elcammogón. Még a menekülő áldozataik utáni vágyukba feledkezett denevérek sem tudták mindig elkerülni a ház csapdáját, egy éjjel ritmusos surrogó cikázó hangra ébredtem, egy denevér körkörös szálltára szobámban. Így tartja fogva a lélek egy-egy terme is az időt. Bármelyik tér, ahol fontos időt töltöttünk, olyan, mint a fényképezőgépek kamrája. A hermetikus sötét csendben, a történés objektívjén beszűrődő fényben csírázik az emlékezet, amit vágyaink sötétkamrájában próbálunk majd láthatóvá tenni akaratunk vegyszereivel.

Budapest_1022_Alvinczi_u_2_oldgray

#8

A kert, eltekintve néhány rózsaágyástól, egyszerű, szabálytalannak tűnő füves terület volt, inkább jellemezte a látható kerítések hiánya, mint bármiféle rendezettség. A teraszos főbejárat oldalán nyíratlan gyöngyvessző sövény, mely tavasszal, úgy látszott, a cseresznyefa virágfátylából nő ki, mint valami esküvői uszály, a hegy felé a bolthajtásos orgonakapus fehér orgona sorfala, a hátsó lépcsőház oldalán, a báróék felé átjárhatatlan bodzás. Lefelé, az utcáig tartó telek látszatra üresen állt, egy-egy csoportban megvoltak még az egykor a tabántól az egész budai dombságot borító szőlők közti gyümölcsfaszigetek maradványai, s egészen rejtve, közel az orgonák sövényéhez, egy diófa alatt állt a kis faház, melyet elemeire szerelve szeretőjének hozatott erdélyből a kert tulajdonosa, s ahol a háború után Pergyinkóék cigány családja húzta meg magát. Mikorra a kidobált hűtőszekrényekből, melyek ekkortájt lepték el a zöldövezetet, Pergyinkóék telkére is esett egy jókora, a házból csak a fényes, és ekkor látszott csak, mennyire kicsi alap betonnégyzete maradt. A terasz íves, terméskő bástyája előtti gyepet, eltüntetve a távolabb lévő házakat, nyaranta két hatalmas diófa alakította szakrális térré, s a házhoz felvezető út is inkább ravennai fényű alagút volt ilyenkor. A két saroknyira lévő iskolából kezdődő esőben, kis futással akár szárazan is haza lehetett jutni. Jellemző tulajdonsága volt ez a korabeli Rózsadomb limeseinek, a belbudai részektől járdaszéli fasorok vezettek odáig, ahol a kertek kezdődtek, s egy rövidebb közös szakaszon az útszél és a kertek fái katedrális oldalhajóként zártak össze odafent. Felnézve a kert zöld, arany, sárga, diólevél himbálta fény akváriumából, gyakran láttam ahogyan a mansard vendéglakosztályában, az állam korai jótékonykodása óta házunkban élő suszter borotválkozólavórjának víztükre vibráló rózsaablakot szitált a zárterkély belső boltívére. Szabó bácsi és Szabó néni mellé kaptuk még ajándékba Komp Sebestyént, Rózsi nénivel karöltve, a házmesteri szuterénbe. Két fiuk, akik nyugatnémetországi rokonaiktól szerelendő állapotban, két, egy vajszínű és egy világoskék, akkoriban itt teljesen ismeretlen Renault 4-est bütykölt, szinte folyamatosan a bodzás töltésnek dőlő rózsalugas-garázsban. Talán nevüknek köszönhetően, de biztosabban Németország állampolgár-visszavásárlási hullámain aztán ők is átkeltek Nyugatra, megtértükig őrizve identitásukat őrző akcentusukat. Kisfiúként gyakran ácsingóztam a rácsot fogva, lassan egymagasan a bent álló felnőttekkel, míg Komp bácsi, mondjuk tejbegrízt főzött, minek gyakori folyománya volt, hogy egy családtag futtában tette meg az utat a tejért a sarki kisközért-ig és vissza, míg az öreg nagyobb lábosba öntötte át a dagadó masszát. Kaptuk továbbá a szalonba Opa’t, aki vélt állampolgári kötelezettségérzettől vezérelve gyakran jelentett föl minket, s kinek neve csak távoli német unokája viszonylatában jelentett bármit is, oldalán Bözsi nénivel, aki az idő előrehaladtával, s Opa’ elvesztésével mind kevésbé volt veszélyes, sőt talán öregkorára még meg is szeretett minket, s kinek élete végjátéka ablakban üléssel telt, s ki néha olyan állandó és joviálisan mozdulatlan volt a csukott őszi ablak mögött, mint egy fekete-fehér fénykép. Kaptuk végül a szalonból tapétaajtón át is megközelíthető hálóba Vali nénit és az ő Dugó fiát, ki nem képességei okán, hanem inkább ragacsos, parafaszerű ábrázata okán henteredhetett e ragadványnév családom által lábai alá szórt tollaiba. Róla talán annyit érdemes megjegyezni, hogy miután egy alkalommal bokáimnál fogva kilógatott a nagy terasz kőmellvédéjén, rangidős nagybátyámmal, ki akkoriban sportszerűen evezett épp, folytatott rövid beszélgetése után sohasem próbálta e mutatványát megismételni, s anyja halála után egy környékbeli gazdag ügyvéd talán a kelleténél kissé romantikusabb és slamposabb lányához ment férjül. A maradékot lakta tehát a család, bezsebelvén e kompániától a még évtizedek elteltével is államilag nivellált majd húsz forintnyi lakbéreket, melyek még fénykorukban sem értek jóval többet egy kiadós ebédnél. Annak ellenére, hogy nagyapámé volt a ház, a kényszerű társbérletek állami lakásoknak számítottak egészen addig, míg a rendszer lazulásával minden egyes lassacskán eltűnő vendéget meg lehetett már váltanunk. Talán a ház építészetileg optimálisan elkülönített, a hátsó lépcsőház előteréből nyíló különmosdós, szinte az ülő feje felett az erdőre nyíló ablakú illemhelye lehetett a casus belli, talán Opa’ közismert csábító volta, de tény, hogy Rózsi és Bözsi nénik nem szívlelhették sem egymást, sem Vali nénit, leszámítva a jogafosztottság velencei gömbjének idejébe dermesztett háziúr, nagyapám elleni összefogás röpkén édes pillanatait.

harmadik tekercs

#2

A kert tágas ligetes terekkel érintkezett a környező házakkal, amit csak itt-ott átlátható nyíratlan sövények tagoltak. Ferdén felettünk a báróék lakták, hasonlóan a többi környékbeli megtűrt osztályidegenhez, házuk két szobáját, a többit az államosítást követően a véreskezű kőművesnek, Marosán elvtársnak, ki a csepeli munkásokkal történt cinikus találkozásakor máig ható érvényességgel azt találta mondani, hogy nem a buci kicsi, hanem a pofátok nagy, támadt kedve kiutaltatni titkárnője részére, hogy az elhúzódó KB ülések konzekvenciáit azon melegében átgépeltethesse, ha kell éjszakába nyúlóan. Így maradtak hát Egerék, a később odaköltözött idősebb Eger nénivel kiegészülvén, Bözsi néniéhez hasonló kedves átváltozással ártalmatlanul tipegő nénikék, életük végéig szomszédaink. Hosszan is kellett tipegniük, mert a szolgalmi út, ami inkább hasonlított egy mezei ösvényhez, még a miénknél is hosszabb volt, s végétől ráadásul jó néhány lépcsőfok következett még a házig. Az ösvény túlsó oldalán, az utcafronti bauhaus villa kertje nyújtózott, kevés fája miatt inkább szabályos oldalú tisztásként. Talán a rét okozta, talán a házzal szemközti honvédségi lövölde, de Baróti szövetségi kapitány úrnak, szépséges lánya révén szerzett gépszobrász veje egy napon vörös-fehér céltáblát állított fel a kertben, s ezután a vasárnapi rezzenetlen délutánokat íja húrjának és a becsapódó nyílvessző puffanásának szinkópái élénkítették. Egy alkalommal, húsvét után, egy hófehér nyúl is megjelent a színen. A furcsa őszi végjátékban, melyet a kertet menetrendszerűen birtokba vevő varjak ellen folytatott, folyton menekülő világos királyra emlékeztetett. A játszma az első hótakaróig tartott, melybe aztán bele is olvadt végleg.

lagymanyosi_dohanygyar_03

#5

A következő ház Marci apjáé, egy csontos, magas, uradalmi vadászra emlékeztető emberé volt, s magában a hatalmas nyár alatt álló házban is volt valami vadászház szerű. Péter Marci Gyuri nagybátyámmal együtt járt ugyanabba az általános iskolában, melybe egy generációval később én is. Így lett belőlem a Belik-villában, nomen est omen, a teljes nagycsaládi nómenklatúrát átjáró címkével Kisgyuri, a Naggyuri mellett, s bár elsőszülött voltam az unokák között, nem örököltem meg a jelzőt, s halála után csupán az előtag cserélődött kicsinyítő képzőre, olyannyira, hogy a két generációval fiatalabbak is így szólítanak mindmáig. Talán ennek egyensúlyban tartására alakult úgy, hogy mindenki más számára, ahol nulláról épít személyiséget bemutatkozásától az ember, György voltam. Szerettem a hangzók egyszerre kemény és egyszerre göröngy szerűségét, frissen szántott 44 aranykoronás földízét, összeszorított futórózsa öklét, melybe kerítésszemet zár az idő a lyuk mellett, melyet a gömbvillám plazmafénye égetett a dróthálóba, míg anyám hasában dermedten gömbölyödtem én is. Bár együtt eveztek, Marci inkább tűnt tagbaszakadtnak, mint erősnek, vizenyős tekintete mindig valahol messze kutatott már akkoriban is, s vékony szálú, zsírosodásra hajlamos haja rendszerint a válláig lógott. Mikor abbahagyta a versenysportot, hízásnak indult, bár pirospozsgás terebélyessége arányos maradt mindvégig. Marcello eleinte csak figurákat faragott mindenből, ami a kezébe akadt, például egy régi henteskés sárga műgyanta nyelének bantu figurája sokáig fel-fel bukkant még a későbbi években is a villa különböző helyein.
A többi nagykés elkopott nyaranta, a hátsólépcsőházhoz vezető járda menti keskeny füves részen felállított kézi köszörű ovális, vajszínű kövén. Gyerekként az én reszortom volt a hajtás, és az ácsolt vízrekeszből vékony, repedezett, téglaszínű gumicsövön csordogáló víz pótlása. Kés és kő belső ritmusom pontosságától, és nagyapám nyomóerejétől függő surrogása, immár jelenem imamalma csupán. Marcello később festeni kezdett, dinamikus, absztrakt, erős vásznakat, s banktiszviselő felesége idején valahonnan, az akkor divattá váló stílus okán még impresszárió is került, s pár kiállítás. Ha nem festett épp, még késő ősszel is, kint ült a teraszon, bekecsben, kucsmában, hunyorgott a napfényben s ujjsárgulásig szívta a mezítlábas Symphoniát. Ilyenkor, az ifjúságból maradt családi füttyjelváltás után magam is gyakran integettem, s kiáltottam át a maradék lombok közt: – Ciao Marcello! – Ciao, ciao! Integetett át mosolyogva e dzsentri Dali. Aztán már csak fekete és fehér két kan pulija foglalta el a szobányi teraszt, kirekesztettségükben olykor egymást hágván, míg gazdájuk lépésről lépésre mindkét lábát feláldozta a cukorbaj és a nikotinélvezet oltárán, s míg azok a házaink közötti kertek territóriumát hajnalonta éneklő rigóhímek ki nem haltak, amelyek még áttanulták füttyjelünket.

#7

Gyuri nagybátyám, még fiúkén egyszer leesett a nagy hársfáról, s lévén, jobb alkarja időlegesen egy bőrlebenyen tartozott csupán hozzá, mentő szirénázott vele a baleseti klinikáig, ahol Manninger professzor úr aztán ínról ínra foltozta össze, igazán, majd avval az instrukcióval bocsátotta útjára, hogy néhány kilogrammnál sose emeljen ezentúl többet, ha karonfogva szeretne sétálni még valaha is nővel. Ezek után, természetesen, erősen súlyzózni kezdett, majd bokszolni járt le, ahol igen marasztalták hosszú karja, előrelátó reflexei, széles, kicsit előreívelő vállai okán, persze mindhiába, majd evezni kezdett néhány osztálytársával, Cziráki Lacival, Marcival, Diera Öcsivel, akit bizonnyal nem ok nélkül Didinek is szólítottak, és a Zlupka fiúkkal. A srácok aztán gyakori vendégekké váltak a háznál, fiatal oroszláncsapat, az első időben szinte közös tudattal, prédától prédáig loholva a szebbnél szebb nők után. A portyázások előtt a hátsó kert nyílt poronddá alakult, ahol egyik kedves erőmérő mutatvány a kerítésen át ferdén a szomszéd kert fölé dőlő hatalmas diófa törzsén való felfutás volt, majd a mansard magasságáig, ahol ilyenkor Szabó bácsi ábrázata mindig egy kicsit citromszerűbbnek tűnt manézsszéli látószögemből. Ha a zsákmány várható típusa úgy kívánta helyszínt és stílust váltottak, ilyenkor a csapat az akkor még jónevű körszálló felsőszinti kávéházában gyűlt össze, dandyk, zaklatott lányok és előkelően unatkozó idegenek zsibvásári kaptárában, ahol néha a csapatnak, ha nem is tagja, de része lehettem, s gyakran az udvarlás előőrseként a kiszemelt asztalhoz elsőként törtem tudatlan könnyűséggel utat. Legjobban az egészben mégis a liftet szerettem, ahogyan a város hétköznapiságából hirtelen könnyű eleganciájú illatos nők, tükrök és rézkorlátok borostyán buborékába zárt fényében fellebegtem a budai dombok fölötti felszínre, más fények más hangok, más illatok közé.

#11

Tavasztól őszig az egész környék fényei olyanok voltak mintha a déli tengerek sziklás öbleinek vízalatti világa ömlene szét a kertek alatt. A lőtér előtti hosszú, széles aszfaltozott terület túlsó oldala olyan messze volt, hogy a háztól az utcára vezető zöld alagúttal szemközti oldalon, a háromszögű üres telek szélén álló kátrányos oszlopon kalapáló munkás mozdulatai aszinkronban értek el hozzám egy nyári forró délelőtt, mikor Borosiékhoz indultam. A család neve, ahonnan csatos-üvegben hoztam a misebort nagyapámnak a reggeli teákba, vagy a Károly atyás délelőttökhöz, áldozatul esett családom minden környező dolgot személyesen elnevező szokásának. Szerettem megérkezni a kertjükbe, felmenni a házhoz a hosszan tekergő út betonszalagján gondosan kerülgetve a suszterbogarakat, belépni a belső lépcsőház egész évben almaillatú hűvösébe, necccekkerből csatosüveg elő, csobogás, pénz a zsebből, elnehezült üveg a szatyorba vissza, s a büszkén teljesített feladat nyugodt örömével puhán telt visszatérés. Apró liturgia, nagyapám vasárnap reggeli öltönyös, kalapos, néha ballonkabátos, esernyős egyre billegőbb és egyre távolodó mozdulatainak homályosuló tükörképe.

#13

Károly atya köpcös, kicsit pohosan joviális alakja napos vasárnap délelőttökön tűnt fel a kertben. Felszenteltsége dacára szabadon mozgó laikus testvérként tengette napjait, miután egy miséjén anno megtoldotta a tízparancsolatot a “Mindekor adakozzatok a perselybe!” passzussal, melyet előljárói – a szabadalom működőképessége ellenére – mégsem akartak intézményesíteni. A terasz terméskő ívének közepénél, az egykori szénledobó ablak nyithatatlanná rozsdásodott absztrakt festménye alatt álló kerti asztal két oldalán két szék, rajta horgolt terítő, kancsó fehérbor, egy húsrózsaszín kristályhamutartó (mely máskor használatlanul a hall öltözőtükrének egyik szekrényén állt – avval a kristályvázával, melyet még anyai nagyszüleim kaptak nászajándékba a Junghans harangórával együtt, s melybe gyerekfejjel egyszer belepisiltem), valamint két vastagfalú borospohár. Bár a dió lombján átvibráló fény színét asszimiláló bort én biztosítottam ezekhez a beszélgetésekhez, persona non grata voltam, így távolabb guggolva inkább a fű közt óvatos gólyalábakon előrehaladó aggastyán idő egy-egy apró árnyékát, a kaszáspókokat figyeltem ilyenkor. A szénledobó a háború után szűnt meg funkcionálisan működni. Pince felőli oldala ajtót kapott, s lévén lejtős aljával leghasználhatatlanabb, hát családom kapta tárolóhelyül. Ez a sajátos átalakulás egybe esett Opa’ kezdődő, bár sosem kiteljesülő regnálásával, amikor a házból hirtelen eltűnt a szalon mennyezeti ventilátora, a pincéből a központi kazán, a radiátorok –a csövek csak azért nem, mert falba süllyesztette az egykori építész–, a majd négy négyzetméteres kád, az illemhely sarokmosdója csapostól, a lépcsőházak kókuszfutóinak összes leszorító rézrúdja, s egyáltalán, minden polgári csökevény. Ez a mozdulat aztán végiggyűrűzött az egész környéken, a jóból egyszerre használhatatlan, vagy ellenséges lett, a Lövőház utca összes kisboltjának portálját és ajtaját, korábbi jobboldaliságuk okán, baloldalira cserélték, s a léhűtő agitátorok piacfelügyelők, a nyolc általánost végzett megbízható káderek megbízott főmérnökök lettek. Bár e meghatározhatatlan epicentrumú népi bosszú interferáló hullámai körbe nyaldosták a templomot, az ár mégis megrekedni látszott a Rózsadomb lábánál– folyt a szó e vajas pirítós és citromos tea színű vasárnap délelőtti beszélgetéseken, s talán ehhez lehet köze annak is, hogy folyóparti fővárosokban azóta is csak a dombokon érzem magam otthonosan.

#15

Keresztes Lajos viszont, kinek csak nevében volt jelen a szakrum, s egyébként szintén hentesmesterként egzisztált, sakkozni járt a házhoz. Ő a téli vasárnapok vendége volt, akit olyankor a nagyszoba közepén álló asztalon kisimított, számozott-betűzött kétszínű viaszosvászon mezőn két csendben várakozó sereg, s mellettük a boroskancsó és a két pohár várt. E kedélyes ütközeteknél már jelen lehettem, míg el nem álmosodtam a csillár barátságos, de inkább csak az asztalt megvilágító fényénél és a fal mellett összetolt, nagyanyám halálakor kettészedett Erzsébet hálógarnitúra hitvesi ágyfeleinek egyikén elvackolódtam. A négyszárnyas üvegajtók csiszolt széleinek szivárványai lassan belesüppedtek a vastag mélyvörös kókusz sötétítő függönyök fülledt homályába, s mire a falvédőként használt mexikói szőnyeg kiterített perspektívájú kertjeiben épp hogy sétára indultam, a nyitott ablakokon át behullámzott a szemerkélni kezdő lassú esti eső pettyező sziszegése, magához hívott az álom. Messze fent, a mennyezet és a falak találkozásának íveiben az álkaszáspókok kusza poros hálóit árnyékként lengette a motozó légáram, de az álom pereméről inkább olyanok voltak, mint a tótükör fölött lebegve közeledő esőfátyol, melyet először csak látni, később hallani is, s csak legvégül lehet érezni, mikorra már a fátylon belül kerülve maga a fátyol eltűnik, megszűnik, ahogyan az öntudat is átváltozik valamivé az elalvás pillanatában, hogy hanyatt és háttal, fejjel lefele és lefelé, önnön tengelye és egy DNS spirálja mentén egyszerre pörögve átbukjon az álom fekete tükrén.

#23

Az eső ebben az inka vadonba fulladt erdei Poszeidón-arcú házban a puszta látvány száraz testközeléből is megfigyelhető volt napközben, csak a mansard franciaerkélye alatti repkénylombba kellett süppedni, mint a majori ótemplom homlokzati Krisztusának, kit végül kiszabadított az egyházközség e pogány reinkarnáció mókuskerekéből. Engem viszont nem ereszt az eltelt idő, hiába épített annyi tél szakállas ereszek zöld vízeséseinek rozsdás csontvázaira jégből és napfényből délibáb-katedrálisokat. Vagy én nem eresztem az impressziót, mely belenyomott a paradicsomi bujaságú élő falba, nem eresztem a ház testének határaiban való eltűnés feloldó mámorát, a pillanatot, melyben egyszerre mindentől távol és egyszerre minden részeként a panteisztikus láthatatlanság biztonságának animális bizsergésével vártam a villámok érkeztét.

A. Gaudí- Temple Expiatori Sagrada Familia_workshop

#25

Nagyobb felhőszakadásokat azonban nem lehetett szárazon megúszni, bemenekülve, néha még a teraszajtót is be kellett csukni, s a hall akváriumi homályából, a két oldalán lévő szárnyablakok mellvédje biztonságából élvezni az arcra szálló vaporizált esőt. A hall eredetileg –majd rövid időre a második aranykor végén–
a ház szíve volt. Mennyezetig faburkolatú, az osztatokban színes intarziával, szemben a mansard vendéglakosztályának íves, ónémet korlátú falépcsője, két oldalt négyszárnyas, szárnyanként nyolc rekeszes, csiszolt szélű üvegkazettás ajtók a kókuszfüggönyök mögött. A lépcső alatti dilé mellett nyílt ajtó a belső folyosóra, ami a hátsó lépcsőházat kötötte össze a vizes helységekkel, a konyhával, cselédszobával. Mindez azonban nem látszott, mert a túlsó oldalról az ajtók tokjának szögezve szigeteletlen paravánfal állt, a suszterék lépcsőházára és a mi lakásunk furcsa előterére osztva a hallt, minek legalábbis annyi előnye ezért származott ránk, hogy a visszaállamosításkor, nem lakótéri besorolása folytán nem kellett özvegy nagyapámnak a négy gyerekkel kisebb lakásba költöznie. A nyikorgó lépcsőn közlekedő apró termetű, öreg, gyermektelen házaspár óvatos, hatalmas pohos szúra emlékeztető motozása a diszkréció és hallgatózás funkciói közt billegett, ezért az öltözőasztalon, egy sezlonon, és az ablak két oldalán
egy-egy fotelen kívül más nem állt a térben. A sezlon is inkább az átfutó vendégek kényelmét szolgálta, mintsem a háziakét. Anyám lánykori barátnője, Krokodil, néha megjelent, kihúzott a letakart ágyneműből egy takarót és egy párnát, s pár órára bevackolta magát rajta, majd szó nélkül elment, ahogyan egy alkalommal aztán újdonsült német barátjával az országból is. Az asztal íves, diszkréten faragott díszítésű nagy tükrének két oldalához épített alacsony szekrények egyikén egy ovális, egyenes falú, csiszolt, lágyan hullámos peremű hegyikristály tál állt, a másikon egy nagy bézs Melo aethiopica, vagyis tengeri dinnye csiga, melyet az előző tulajdonossal meghatározhatatlan rokoni viszonyban álló, s e cethal gyomrát lakó öregúr hagyott a házban, s melyben aztán mindannyiunk, akik az Alvincziban nőttünk fel, legalább egyszer meghallhattuk a tenger zúgását.

guangzhou-opera-house_gray_RET

2. tekercs

#6

Téli kora reggel van, még nem állították át az órákat, tehát annyi mindenképpen bizonyos, hogy valahol 1976 és 1980 között úszom a Lukács női medencéjének páraködében. A levegő a reflektorokon túl, a folyó közelsége miatt feketén csípős, odalent, a türkiz fényben szinte foszforeszkálva homálylanak a klórral frissen meszelt falak. Egy nagy lélegzettel a víz alatt tempózom, majd a sarokban, a kis bástyaszigeten álló platán alatt kötök ki, pillanatokig ugyanolyan lágyan himbálózva a felszínen, mint e félálom hullámain a néhány imént lehullott levél és borzas barna gömb. Lebukom újra, és a fürdőköpeny-szárító padlóján jövök fel, hol többedmagammal, suhancok, épp hason tempózunk a kéntől barnult öntött kőlapokon – Egggy, kettőő, egggy, kettőő! Kaar, láb, kaar, láb! – hangzik a vezényszó és az emlékezéstől tükörsima felületen az emlékezet vizipoloskái hangtalanul siklanak tovább, hogy cikcakkos nyugvópontjaikkal feltérképezzék a végtelent. Közben mállik az idő is, mint ahogyan kibomlanak ősi gömbjeikből a varázsdióvirágok ejtőernyős magjai, s barna szőnyegként csiklandják bokáját az óvatlan alant járónak. Hol itt, hol ott bukom fel – kezdetben csupán a gyógyforrások vulkanikus csápjainak felszínre futó csillámló nyomaiban, de később tovább, a kontinens egyre kevésbé körülkerített vizeiben is – itt be, ott ki – ott be, amott ki – s aztán újra itt – a folyékony emlékezet féreglyukaiban, anyaméhben körbeúszva szelídítem a végtelent. Kilométerek százai süllyednek el nyomtalanul, mire észreveszem, hogy soha többé nem találok vissza azokba a reggelekbe. Immár madártávlatból nézem, ahogyan azt a hajót is az óceánon, ami körül a kapitány tanítja úszni nyurga kedvesét – „elhajt”, mint az amerikai filmek szívtiprója, hogy mosolyogva „visszatolasson” érte. Könnyedén úszom tehát az opálzöld esti ködben, és nem tudom eldönteni, hogy az apró fény közeledik-e, vagy távolodik, s hogy idelenn van-e, vagy odafönn.

WadiSuraSwimmers

#14

Ott, ahol az ifjabb Karl Klette von Klettenhof majdnem találkozott a műfordítás atyjával, a Regent-ház helyén, a fehér műkő lapokkal borított, árkádos ház szomjasan szürcsölte a kereszteződés túloldalán álló tükörképét az alkonyat tavából. Az emeleteken banánköztársaságok és dél-amerikai törpeállamok meghatározhatatlan feladatokat ellátó irodái, a portás ismerős alak, biccent, néha, regényből elszabadult gyönyörű kreol nők vonulnak a lépcsőkön, rejtőien feltűnően a későkádári délelőttben, kacér boákkal, flitteres kisestélyikben, míg a parkolóban a kék rendszámos, olajzöld jaguárban a sofőr kesztyűs ujja szórakozottan dobol, akár a lágyan szemetelő meleg budai eső. Az árkádok alatt az Európa Étterem és Eszpresszó zsong, konzulok, káderek, kémek és kurvák kaptára, csordultig telve a helyérték nélküli élet gyönyörével, mely folyton kilöttyen, kicsillan poharaik és mosolyaik közül, hogy aztán az örökkévalóságig ott lebegjen a képzelet végtelenjében, mint az elfelejtett napok fényéveinek csillagpora.
A másik oldalon, az Antonio Meucci tiszteletére emelt minikápolnák egyikében, éppen megszűnik a távolság két tetszőlegesen távoli pont között. Hallelujah!
De mindez nem számít, mert rövidnadrágosan és szandálosan átvágok az épület és a park között, el a valamikori ferences kert dombjára épült Körner pártház alatt húzódó atombunker vészkijáratának beton ajtaja előtt, és rákanyarodok a lépcsőre, kettesével ugrálva, harapom a száz métert, és máris a művészbejáró előtt vagyok. Nem kanyarodom föl a belső zárt kerengőfolyosóhoz, ahol a laikus lakatos testvér a citromfát öntözi éppen, hanem bekopogok a sekrestyébe:
– Dícsértessék!
– Mindörökké!
A német grammatika és a teljes falat elborító könyvszekrényt kitöltő anya- nyelv- és hittan könyvek hátterén Pascal atya Istent dicséri:
– A villamos sem magától működik – mondja – míg odakint elzötykölődik éppen a négyeshatos, a Deus ex machina egyszerű bonyolultságában elfedve valódi lényegét.
De én már kikacsintok a képből, előbb a sarki trafik örökmozgó üvegkacsája és a pillogó pénztárcanővel történő szemezés, majd a Sheafferek és Faber-Castellek ősz krupiéjének apró boltja vonz. Féllábbal a gyerekkorban, az eléri-nem éri el időzárványának libikókáján billegve nézem tízperceken át a kirakatban változó időt, ahogyan hol elhagyja, hol utoléri magát, mint egymást Ikarus ablaktörlői az esős délutánokon.

#26

Az évek teltével egyre inkább széljárta tófelszínre emlékeztető, a garázs előtt hirtelen kiöblösödő keramit kocsifelhajtó, a ház Bermuda-háromszöge csillogott a nyárdélutáni esőt követő hirtelen kerti fény friss cukormázában. Lazúrjába olvasztotta nagybátyám vadonatúj Zsiguliját, a kerti csap ovális, bordásra öntött vas fedelét, az inkább madárházra emlékeztető postaláda olajzöld bádog tetejét, a hatalmas fenyő, s –e sárgás, homályos tükör túlsó partján– a cseresznyefa talán egymásért ejtett gyanta-könnyeit, majd halmazállapotukat és dimenzióikat vesztett történetek ezüst-cumulusaként szétterjedt és távolodni kezdett az időben és térben, hogy foszforeszkáló buborékká zsugorodjon az emlékezet mélyén – s ne maradjon belőle egyéb, mint álmos hajnalokon a félhomályos zuhanykabin bizonytalan tükrében látszó szentjánosbogár, az elektromos fogkefe nyugtalan rezgő zöld pontja. Túlfókuszálva e mandalán, látszik, hogy minden felbukkanó kép egy-egy történetnek végpontja csupán, önmagában nem hordozva több információt, mint amennyit pontok kvantálnak a mondatok után. Tibeti csúcsok a múlt felhőrétege feletti szikrázó fényben, ahol még gyakorlott pilótának sem lehet térkép e táj, hiszen turbulens széltarajok völgyfalhoz oly könnyen csapják az emlékezet túlpartra igyekvő kerúbjait.

#27

E sárga tenger felett járó, majd abban végleg elsüllyedt Renault R4-esek után a következő cirkáló Ciczvi kamionsofőr apjától kapott ezüstmetáltengerkékre festett, ezüst tetejű kombi VW Passatja, egy teljesen képtelenül, de mégis szivarra emlékeztető, csajozós verda volt, a kerek orrú lólegelte pozdorja Trabantok kelet-európai regnálása idejéből, melyből kipattanva a trapper farmerek közé, 501-esében Laci olyan volt, mint a Dodekatheon egyik reinkarnált tagja, majd a fehér Zsiguli, melyet Matyi, feltalálván egy speciális kalodát, egyhavi tejgazdasági körmölés roadshow gmk-s nyereségéből vett készpénzért akkor, mikor az átlag halandó tízéves előfizetések apátiájában boldogan várakozott, hogy ugyanezt átélhesse, s amely mellett a kövön megpattanva egy kulcscsomó egyszer mindannyiunk egész délutáni keresőakciója ellenére köddé vált, majd Gyuri nagybátyám tűzpiros VW bogara, melyet a pécsi orvosi karon folytatott tanulmányainak interregnumában termesztett championok gyors hasznából herdált látvánnyá, s amellyel a Barsi park alatti nagy kanyarban egyszer negvenöt fokban, ágaskodva landolt egy lámpaoszlopon, mely kalandot ló és lovasa sértetlenül vészelt át.

#28

Gyuri zabolátlan intellektusát a kezdetektől haszonelvű latin műveltsége lassan terelte a későbbi summa cum laude orvosi diploma felé. A diákévek verbális randalírozását olyan opusok szegélyezték, mint a korai – Hogyan jutott be Bánk bán a palotába? Kérdésre Jancsinak súgott válasza – Ő ő, beugrott az ablakon. – Igen? És mégis hogyan? – Hát, lóval. nyomán keletkező fékevesztett tombolás okán kelt tanári intés, mely szerint – Fia folyamatosan zavarja az osztály nyugalmát. Kérem megszorítani! – Megszorítottam. – párbeszéd-pár, vagy a röpke papi karriercsírát ekkortájt már nevelő latin tanulmányok farvizén felhabzó elképesztő pimaszság, mellyel az igen hiányos műveltségű tornatanárt, ki ezt Caesarhoz méltó magasztalásként fogadta mindannyiszor – Glans Penis, Tanár Úr! köszöntéssel üdvözölte. Rövid, részben a nagyapám elbeszéléseiben mitikusra növesztett nagybátyja révén kelt, papi pálya iránti érdeklődése idején, már első találkozásaik alkalmával komoly, bár méltatlan karriert jósolt neki a prépost úr, mikor is – Dícsértessék a Jézus Krisztus! – köszöntésére a – Mindörökké, édes fiam. – volt Gyuri válasza. E karriernek aztán a fényutcai piacon, egy napsütéses vasárnap délelőtt a gomolygó tömegben szeme elől el-el tűnő gyönyörű fiatal nő nyakába dobott pulóvere, valamint az ilyetén módon behálózott nő könnyes szemű kitartó templomi ácsorgása vetett véget, egy esküvő formájában. Egyetemi évei alatt is kitűnt szociális érzékenységével. Az alagsori bonctermből, előadásra tartva egyszer betévedt a kazánházba, s az ott a gondolkodás tétlen jelentéktelenségének félhomályába süppedt, barna köpenyes urat, az ifjú Gyuri nagybátyám a maga természetes nyegleségével azonnal fel is szólította: – Ugyan, Bátyám, elég hideg van odafent, nem dobna egy kicsit a tűzre, ha már úgy is csak ácsorog? – s a közösségért egyedül tevő éber belső örömével indult az előadóterembe, ahova hamarosan megérkezett a barna köpenyes úr is a kazánházból, exkuzálta magát a késedelemért, majd rövid keresgélés után nagybátyámra mutatva annyit tett még hozzá: – Az az ifjú úr, ott a harmadik sorban kért meg az imént, hogy dobjak pár lapáttal a tűzre, ha már nincs jobb dolgom. Másszor a botanika vonzásában, a fekete hajú és bajszú, állandóan fekete rövid bőrkabátban járó tagbaszakadt grúzzal, a későbbi nőgyógyász baráttal, Givivel fogadtak, hogy a frissen felújított Széchenyi téren ültetett fácskák közül egyet-egyet puszta kézzel kihúznak, s e mutatványhoz az autoszuggesztív – Ki kell jönnie, ki kell jönnie! – mantra kántálásával igyekeztek rejtett belső energiákat felszabadítani. A happening közben szép közönség gyűlt már köréjük, amikor a szokatlan izomcsoportok szokatlan megfeszítése és az ebéd konstellációjában erős, öblös, reccsenésre hasonlító hang harsant.
A közösségi illem és értelem folyamatosságán, tüsszentés alatti szívmegállásnyi időre keletkezett hiátust az
– Ugye megmondtam, hogy kki kkell jönnie! – kommentár puskaporával helyzetkomikummá robbantva nevetve eltűntek a pécsi éjszakában.

#32

Bár azonos időben így sohasem történt – lassan esteledik, nagybátyám a szakvizsgára készül valamelyik benőtt ablak mögött, mi tollasozunk Dominikával, egyre magasabbra ütve a labdát, hálóként a légvezetéket használva, míg a színtelenné híguló égen denevérek keresztezik repülő csaliainkat – horgászunk az első csillagokra.

#33

Ahogyan nőttem ki a méreteltérésünkből adódóan természetes léptékű csodálatomat a kukásautók iránt, úgy tűnt egyre inkább elfogadható alternatívának a giliszta-söprögetői és hídvizsgálói életforma. Akkoriban még nem vált végzetessé Buda kertjeinek elfertőződése, de az újonnan betelepültek társasházait már – mint a Rózsadomb szőlőit anno kipusztító peronoszpóra – egyre nagyobb foltokban folyta körbe a seszínű beton. Nyári zivatarok után, e zsugorodó televény szigeteiről a medertelen patakok földigiliszták százait mosták a sekély szurdokokban futó utcák aszfaltjára, így iskola után – ha az ember nem akart tömeggyilkosként megérkezni – csak a földre szegezett szemmel lehetett hazáig jutni. Az urbanizált rigónemzedékek lakomái közt sasszézva, tehetetlenségem tudatának harag nélküli, csiklandó bosszúságával vettem tudomásul a dolgokat, mégis zavart az amúgy is épp elveszőben lévő paradicsomi rend látványos felborulása. – Majd, ha nagy leszek, mint az utcaseprők – lombnyalábokból font söprűvel járom a párálló aszfaltot, és e kettéválást is túlélni látszó furcsa férgeket összegyűjtöm majd, hogy visszaszórhassam őket gyerekkorom rogyadozó, alacsony támfalai mögé, az alvó csalit humuszába. Persze, mivel eső azért nem esett elegendően gyakran, érezte, hogy valami állandóbb elfoglaltság is kellene. Valami, ami átvezet a tegnapból mába, ami hasznosan és csendesen ketyeg, mint nagyapja alpakka Ómega zsebórájának szíve a domború, besárgult plexi alatt – valami, ami jelentéktelen napi rítusokból sző halhatatlanságot. Szerette a szigetcsücskén mandinert kapó biliárdgolyó szögében megtört hidat, talán mert pilléreinek lábazatát ugyanabból a kőből takarta borítás, mint a házét a dombon. Szerette az – akkor még – öklényi szegecsekkel kivert, acéltraverzeket, de ennél is jobban szerette a közlekedő szint alatti, korláttal védett íves járdákat, a felső régiók titkos tükröződéseit, melyeken át alkonyatkor – a pillérnek támaszkodva figyelte – kék overallban baktat haza a hídvizsgáló – piros necc cekkerében felvágott, zsömle és paprika. Láthatatlan alak, egy láthatatlan világban – céltalan, míg változásra nem lesz figyelmes.
Alul a víznek árja, míg idefent ő az úr. Ez tetszett. Magányos hős a mérnöki mű és a természet határán – egy naphosszat Styx meztelen, lágyan vonagló teste felett sétáló Atlasz, vállán a reményével annak, hogy mégiscsak vezethet út a túlsó partra. Pestről mindig Budára és Budáról újra Pestre. Kanyarog, egymásba fonódik a sokszor megtett sokféle út emléke. Variációk változó két pontra és a velük változó távolságokra. Ő, vagy én, én vagy ő – bámészkodva vetülnek egymásra egyrehosszabb árnyaink.

Meghalaya__living_root_bridge

#34 (talán nem is ebből a tekercsből?)

Szabóbácsi, aki három eggyé szegelt deszkát íves cipész-ráspolyával valódi hajódongává munkált, majd a körbe kalapált cipésszeg-balusztrádra egy kibelezett rádióból vékony ságrgarézdrót korlátot font régi briggemre, vagy inkább csak kutteremre, elvitorlázott végleg egy ebéd után, mint a jó emberek, boldogan. Özvegy Szabónéni, érthető gyorsasággal, s némi lelépti díj ellenében vidéki rokonaihoz költözött. Ezután egy csigalépcső, valamint a nagybátyáim által elkövetett némi födémbontás, és falazás árán én lettem hát ez árbóckosár lakója. A semmivel sem összetéveszthető, budai eső utáni kert szagú hajnalokon, mikor már végezhettek volna a járdákra lefutó lankákból elősodort giliszták megmentésével a glisztasöprögetők, a lazúros fényben leláttam egészen a Keleti Károly utcáig, túl a sportpályán, amelyet ekkor már takart a művelődési ház fehér mészkőlapokkal borított fala. Gyakran iramodtam neki az arany fényben ott, ahol anyám hasából hőköltem míg a gömbvillám kerítést lyukasztott, vagy talán lejjebb, ahol egy fiatal hárs ökle tartotta a kovácsolt vaskerítés egyik lándzsáját, s egyre nagyobbakat szökellvén végül felröppentem. Mellúszó mozdulatokkal e se víz, sem levegő közeg ellenállását egyre könnyebben győzve le, jutottam fel a fák lombjáig, ahonnan már mindannyiszor könnyü, nevetős repülés várt.

#12 (biztosan nem ebből a tekercsből)

Apám, még épp csak udvarolván járt e lányos házhoz, s nagyapja Aeroclub tagsága nyomán még tartott benne a repülés iránti vágy, így néha, képzeletemben, annak ellenére, hogy a gumimotoros építés híve volt, csatlakozott az épp játszatlan focipályán gyakorló robbanómotoros körrepülősökhöz. Évekig oszcillált aztán a velem élő tárgyfelhőben egy piros sapkás kis motor és egy propeller, hogy végül, mint Szabó Úr, egyszer csak puhán, szinte észrevehetetlnül szálljon ki az életemből e két tárgy, mint ahogyan az a két vágy is, hogy gilisztasöprögető, vagy hídvizsgáló legyek.

#35

Kajtár Géza a másik lövőházutcai cipész volt. Az egyik, Fütyü Géza órásmester boltjával szemközt, egy tagbaszakadt szemüveges ember volt, aki egy szál villanykörte fényében trónolt naphosszat egy cipőhegy csúcsán és lankadatlanul kalapált. A fakeretes, szürkére festett, sosem elfüggönyzött, régi portál inkább szobrászműteremre emlékeztetett, nyáron ajtaja nyitva állt, de télen homályos tajgai vadonná vált, s csak a vaskályha narancssárga tigrisszeme derengett a hegy túlsó oldalának sötétjéből.
Olykor nála ült az egyik szomszédos pinceműhelyből kályhás barátja, s svájcisapkáikban, egymás tükörképeiként.

#35 (egymásra csúszott expozíciók)

Kajtár úr boltja – mint ahogyan ő maga is – egészen más volt. Sötétbarna olajfestékkel lekent fa válaszfalak osztották kisebb rekeszekre az amúgy sem nagy teret. A bejárattól jobbra egy üveges térelválasztó mögött dolgozott, ahol kis kiadóablakon át lehetett vele érintkezni, mint valami drogériában – talán az üzlet és berendezése is eféle célt szolgálhatott korábban.
Voltak napok azonban, amikor visszafoghatatlan mesélhetnékje támadt. Ekkor kijött a pult elé, és rákönyökölve belekezdett egy-egy végeláthatatlan történetbe. Köpcös, olajosbarna bőrű, göcsörtös krumpli arcú, barna szemű, jellegzetesen kancsal emberke volt, aki a hosszú évek kalapálásától egyre görnyedtebben, a Palmatex és a zárt munkatér bódulatában egyre szívesebben mesélt fiatalságáról, mikor is egy orosz nagyhercegnő üldözte szerelmével és egy helikopterrel – keresztbe kasul a tundrán, míg végül sikerült megmenekülnie, haza térnie, ahol immár mások elől elrejtette okosságát, és csak fia tanníttatásának szenteli hátralévő életét.
Ott és akkor, a pult mellől, ahol a bőrkötényére száradt, voronyezsi dombság domborzati térképére emlékeztető ragasztó-hegyvidék volt az egyetlen távlat, kábult mese volt csupán a története – de innen, lehetne akár egy kis virtussal, légnyomással fűszerezett szerelmi történet is – háttérben egy Kamov A7 – 3A autogyro-val. Álmok könyve a privát történelem.

#36

Érzékenységemet anyámnak köszönhetem, s ő talán annak a bolondos házvezetőnőnek, ki nagyanyám halála, majd a sorban távozó legények, s a szakácsnő után még egy darabig a háznál maradt, s a reménynél végleg, hogy nagyapám végül talán mégis maga mellé veszi, ám az Öreg, ahogy gyakran anyámék is hívták egymás közt, inkább Annuskát preferálta. Erzsi fiatal lányként, még a Malinovszki fasort és a Trombitás utcát összekötő lakásban kezdett a családnál dolgozni, leginkább a gyerekek nevelésével töltve idejét, s mint oly természetes, lányaként szeretve anyámat, kinek kislánykori évein átsejlőn, tőle tanultam megbocsátani a számomra fontos dolgokban vétlen károkozónak. A jóvágású özvegyet eleinte, még a Farkasréti gesztenyék alatt is, rajongó nők lesték, hiába, mert az erkölcs nem engedte nagyapámat újra nősülni. Választása a testiség tűnő lángjainak hű őrzőjeként Annuskára esett, aki után idővel csak a templomi vétlen epekedés parázsló tömjénjének vékonyodó vasárnapi füstje maradt.

7. roll / #3

A vadszőlő lőrésein át a kertet nézem, ahol nagyapám napozik. túl erős a fény ahhoz, hogy jobban lássam, vajon ül-e mellette valaki. magneziumfehér fényfolt – talán a kerek kerti asztal helye – melyen állhatna akár a viaszosvászon délutáni okker csatatere – minek is?
Talán ez első alkalomnak,  mikor a kert zsongásában szétszéledő gondolat messzebb vitte e hadállástól.
Az első felcseperedett, nem fórból adott matt örömének ellenoldalán csak ebből a távolságból látom meg először figyelmének ezt az alig gravitáló elhajlását, ezt az apró, elnéző legyintését, mellyel, öreg tábornokként, amint elérte célját már békében adja fel állásait.
Feldőltek a papírkatonák is, amint Mars felszínű kerámiagolyó a vörös-arany parkett hullámain közéjük gurult. Zöld mentés huszárok és a kékkabátosak néztek szembe egymással a hosszan állított csatarend tükrének két oldalán, míg a tüzérségi párbaj tartott.
Mára – mint a hellén szobrok festett arcai – csak valami ridegebb és tartósabb másolatban maradtak fenn – idebenn.
Az arany paszománt poros napfényből hímzett stráfjainak száradó búzafű édes illata az emlékezés és a képzelet televénye.
Flavescent segetes cum Sol volet, et mala i usto
In melius rediget tempora longa dies.

üvegnegatív

Talán Kálmán mondta, hogy a vége felé, egyszer mégis beszélt neki az öreg (ketten ülnek a képen vagy a mai olasz nagykövetség akkori aulájában, vagy a Kék macskában – kávéba kortyol egyikük – az ablak hátterében sziluettek csupán) azokról az évekről, amikor – mint annyi leeresztett medencében operabálok felé keringőző önfeledt sujtásos kortársa – siebenburgi szász édes, s mégis mostoha nyelvén ízlelgette a w és n között billegő ie hangzópár és a szépasszonyok csókjainak pikáns szineztéziáját. Az 1630-as években az Armenopolisig menekített, még elapadhatatlan vagyon azonban az asszimiláció oltárán bemutatott áldozatként a főtéri szent Mihály templom bejáratával szembeni telek megváltásával, és a Hasengard-ból kivásárolt családi kerttel alig láthatóan bár, de már ott és akkor oszlásnak indult. Így hát az ismerősebb árnykép fegyvertárában ifjú éveire leghasználhatóbbakként egy száműzött trónörökös arroganciája és eleganciája maradt, mely tulajdonságokat viszont a császárváros léha hétköznapjainak apátiájába – mint rózsaszín tollboába – fúló szebbik nem különös örömmel volt kitüntetni kész figyelmével, sőt kegyeivel. E budoárbelépők azonban többet – a léhaság hiteles látszatát – kívántak e pézsmás prédákért induló vadásztól holmi egzotikus extravaganciánál, mind többet, míg végül „pénzbeli összeköttetésink hibás elrendeltetése s az abbúl természetesen következő tökéletes híja minden hitelnek” a lehetőségek folyamát kényszerek kék erévé nem apasztotta. A megmeneküléshez az őshaza ormán megfeneklett Csodahajó – egy végső hitelből finanszírozott – mását kellett hát újra vízre bocsáttatnia, hogy bizonyítást nyerjen a bizonyíthatatlan – s nem mellékesen, hogy a monarchia csökevényes dualitása mégis megóvja szabad(os) elveit.

3. tekercs – Felsőgöd, a Karvázy-fiúk

1#

Zsigmond és Botond, hosszasan, mintegy színpadon állva rázzák egymás kezét – majd harminc évig csak a két embert láttam a vasút melletti utca kerítése előtt, a harmadikat soha – ahogyan ismétlik, vagy tükör által sokszorozzák a hova-, és eggyé tartozás száműzött gesztusát. Most azt gondolom, a harmadik kettejük közös énje, így a jelenből visszanéző akár önmagam, vagy csak egyszerűn ugyan az a kis faállvány, melyet mostanában öntudatlanul ismét használatba vettem, vagy nagyapám, vagy a tetszőleges, mindenkori néző. Persze lehet, hogy Mátyás volt az, a majd néhány hónappal utánam születő Zsolt apja, ki épp katonaszabadságról érkezett, hogy apám, kit alultápláltsága folytán nem soroztak be, átöltözhessen ővé, hogy ez átváltozásában meghökkentően késői velem – kit szintén elkerült a sereg – váljék az azonosságig hasonlóvá. Sorunkra várva e patriarchális paternoster előtt már negyedik generáció óta fraternizálva a végtelennel, próbáljuk marasztalni a semmiben eltűnő élet egy-egy észrevehető pillanatát, fényképezünk.

2#

Az Uri arcából, az Iskola utcán át előbb Budakeszire, onnan Mária – ki később apácává lett, mert az Úr meghallgatta imáit a bombázások alatt és megmentette a családot, s ki rendjének feloszlatását, majd újra engedélyezését az első feleségemmel kötött hazásságunk alkalmából ajándékozott Bibliába kérésemre írt hivatkozásban foglalt tudással szublimálta életté: Isten a maga képmására teremtette az embert – a tiszta akcentus svábbal való keveredésének megakadályozása végett, egy faluval még kijjebb, Pátyra, onnan aztán a felsőgödi “kastély” szuterénjébe vezetett a valahai szépreményű Földművelésügyi Minisztérium-i tisztviselő útja.

3#

Idősebb Zsigmondot, apai nagyapámat, a második világháború a Magyar Királyi Cartographiai Intézet főtérképészi székében érte, s a korszakra jellemző öntudatos gyorsasággal az osztályidegennek kijáró, de azért ismereteit megfelelően a Népköztársaság javára hasznosító munkakörbe, az alagsori térképtárba sodorta, megbízott térképtárosi pozícióba. Az az idő volt ez egyébként is, mikor legidősebb fia, Zsigmond, leendő apósa a Nyugati Pályaudvar állomás-főnökéből éppen meg nem értett, bár tehetséges feltalálóvá deklasszálódott, míg kitelepített lánya autószerelést tanult, Kandó Kálmánból, alig nyitvatartó szuterénmúzeum lett, az öntudatra ébredt vidéki proletariátus büszke bosszúval épített disznóólat a kastélyok széthordott francia cserépkályháiból, s hombárokká váltak nem csak zsinagógák – pedig oly szép is az, mikor az emberek karja uszályokat vontat a Nílus folyón – ki tudja mit jegyeznek majd fel jövendő Messiások után az apokrifokból is kitagadott írnokok.

Kairo_Nilometer_800pxw

7#

Elkellene a festők középkori onyx-tükre, egy emlékképtisztító módszer, vagy a Tang-dinasztia Körte Kertjéből kihajtó opera széksorai közt bóklászó fültisztító, hogy a múlt történéseiből hallhassuk azt is – hangról hangra, láthassuk színről színre, igazan, amit a hétköznapok hordaléktól eltömődő tudatunk belső termeinek falán imbolygó impresszióink tapétarétegei már rég nem engednek átsejleni. A megnyitott emlékezet végtelenített vetítésének labirintusába akármikor és akárhonnan is lépve be, mindíg ugyan azon a ponton venni fel az elvesztett fonalat, többször lépni ugyanabba folyóba, úszni a nyári esőszagú napfényben, megszakítás nélkül levitálni át a magzatvízből a gyermekkori idő testmeleg ősóceánjába – egyszerűen csak enni a gyümölcsöt a fáról volna jó.

9#

Másik ági Gyuri unokabátyám – ki mára egy szárazra száműzött városi Posiedon hófehér tengernagyi szakállával szintén a fővárosba emigrált – ifjúkori képmása elrúgta labda nyomán száll a por a Rózsa utcai ház udvarán, és Kisjenő – a későbbi évtizedek vitatottan rettegett nőcsábásza – csak áll a terméskőlábazatú tornyos ház mellet. A többi gyerek már kirepült, az öreg nagyrészt a szeretőjénél lakik a fővárosban, s ez a két unoka is hamarosan odébbáll. Ebben az idill-vacuumban landolok én fél évre, hogy aztán vissazszippantson a Belik-kúria klasszikus budai nagypolgári életterének helyén tátongó feketelyuka.

8. tekercs

10. roll / #8

Látszatra szabálytalanul denevérek cikáznak – az emlékezet kereső algoritmusa úgy mozdul, mint egy átugró elektron – felszabadít, vagy elnyel egy-egy képet – most éppen ezt, amelyiken hanyatt siklom a meszelt kerti medence keskeny falai közt (mint lent, úgy fent a lágy nyáresti lazúrban) és bámulom a röptök rajzát.
Megannyi mozgás utolsó pillanatát a végső átváltozás előtt, e miniatűr galaxisok egymásba csapódását, az összeolvadás isteni megsemmisülésének ívfényét.
– Vajon sorsszerű átváltozás-e a halál? Megvédhet-e az értelem, az előrelátás? A mohóság, vagy az amorf szabadságvágy feletti uralom? Meg kell-e védenie?
– Túl dimenzionálod, – mondtad – szartól kába röptű legyeket zabálnak röpülő emlősök – ennyi.
Szárnyak nélkül marad tehát az első kép, e zaklatottnak tűnő mozgás, mely – függetlenül az alatta zajló történettől – mindenütt és mindenkor ugyan az. Volt–van–nincs, volt–van–nincs, volt–van–nincs…
Idelent pedig emlékek vannak, egy kert hatalmas feketéllő lombjaiba akadt világoskék alkonyi vásznak, vagy egy udvar négyszöge, vagy egy medence, partján egy öregemberrel – apámmal.

15. roll / #11

ezen a képen áll még a hatalmas gesztenyefa, a remízzel szemben, a Zugliget bejáratánál – egy valahai rengetegbe nyíló kapuzat megmaradt oszlopa.
aztán az új évezred fénykábeleinek fektetésére szerződött briganti brigádok barbársága és az aknázómolyok generációi néhány év alatt gyökerétől, majd lombjától is megfosztottak e nemes vadat – még jó, ha porhüvelye hadurak kandallójáig jutott. klorofillja híján hát emléknyomok kumuluszaiból szintetizálom az esős délelőtt egykoron sátra alatt veendő oxigén fejadagját. kitart-e míg újra és újra lecsorog a dombról a menetrend szerinti Ikarus? – tengozom el a gondolattal.
mégsem zavar a kép, hiába hiány a tárgya. levegőbontó gyáram, testem kapujában megáll a lélek és mélyet szippant a múlt vésztartalékából – majd a jelen szmogsávja alá, ismét gyöngyökért merül.

zugliget_fortepan_108028_small

17. roll / #6

Mint egy drótostótra hiába váró lábast, úgy ette lassan revesre az idő az öreg vas függönyt – egészen addig, míg végül a kopott vörös bádogcsillagokkal, az átmeneti istenkirályok különböző léptékű öntvénymásolataival, munkaérdemrendekkel, és a fekete pobjedák ganajtúró kitinpáncéljaival együtt az eszmék ócskavastelepére nem került.
A zenitjén álló nyugatnémet népautógyártás kiöregedő motorblokkjai az Ostblock anakronisztikus kreatúráiban dohognak majd tovább – a gazdag rokon újraegyesülési nászajándékaként adván a pozdorja Útitárs, majd Eisenach (Luther és Bach utáni korszakának) meghatározó opusa, a Cw-je okán találóan a fellegvárról elnevezett családi autó két üteméhez még kettőt.
Mire aztán az utolsó, Togliatti úr eszméinek Volgán innen és Lajtán túli terrénumán kívül eső szigetvár, a KuK gépfergyár is elesik – az utak mentén gyakran gőzölgő kis csehszlovák farmotoros is a faúvé zászlaja alatt hajózik tovább.
De például nagybátyám zöld Moszkvicsát – melybe champignonos rekeszek mellé ültette a hakni után taxira váró, hatalmas kalapú, felkapott nótaénekesnőt egy régi budavári hajnalon –, vagy mondjuk a nagytestvér hadialkatrészekből kompilált, elnyűhetetlen, bezinkályhás kis tajgai latyakfutóját el már nem éri e retrográd evolúció hulláma.
Állok hát, díszmagyarban az év utolsó éjjelén, az egy boldog nőről elnevezett tengerkék metál, cseh sedan mellett, valahol az északnyugati tóvidék egy kisvárosának kihalt főutcáján, s lakott területen belüli sebességhatár átlépésre alkuszom. A kortárs egyenruhás még egyszer bevilágít az alvó tüllre, legyint, belataposok – s még elérjük a díszvacsorát.

VAZ30_small

17. roll / #7

alig érezhetően, reszelősen rázkódva remeg a kert földje, – aprón fodrozódik teánk, de a méz már nem – a hatvanas ereszkedik, újabb negyedórát csúsztatva a város nyári tengerébe, egy-egy mindig éppen utolsó Liberty osztályú hajót.
valami, folyamatos jelenként éppen befejeződik hát a képen, vagy még el sem kezdődhetett – a Pioneer játszó hangszedőjén át egy vidéki cirkusz kikiáltója Rubinstein keze alá recsegi egy-egy közeli taxi cb beszélgetésfoszlányait – Wilhelm Albert Wlodzimierz modorában – hogy egy mágnesszalagon aztán ez a pillanat is az eltűnéssel interferáljon majd. Így rezonál bele minden emlékünkbe a felharmonikus idő.

fogas4_small

17. roll / #8

Az egykor bárói hall ámbrás teréből csak az emelet faragott falépcsőjének balusztrádja hasít ki némi intimitást – árkádsora alatt homályló hosszú asztalok körül gyertyalángban imbolygó frivol árnyak vagyunk a lambérián, – nézem, Noé kiket is hozott magunkkal – fanyar füst, gabonapárlat, lenge tánc a kétszáz éves sakktáblán – odakint, a kétemeletnyi ablakokon túl a hatalmas fák közé akadt a hatalmas éjjel. Pezsgő petárdák cimbalma üti az utolsó másodperceket – mire a park kiapadt szökőkútja köré sereglünk és rianunk minden újabb égbe hajított fénycsokor láttán.
Szikrázik a hang odafent – idelent szürke füstfátylaiban mintha fehér ruhás alak járna e tarka rivalda körén túl.
Valahogy visszafele indulunk az időben – a kastélyban csupán egy emeleti fürdő és a földszinti márványterem készült el, igaz padlófűtéssel, így az egész társaság hálózsákokban a földön aludt, mint egy luxusresti jelmezbál hajléktalanjai – úgy látszik, az idő bombája találhatta telibe az épületet, s csak ez a két tér maradt az épség borostyánjába préselődve.
Deres reggeli mászás a bizonytalanná váló lépcsőkön, átszakadt födémkráterek mellett, fel a toronyig, hogy lássuk, hogy nem látjuk a határokat. Talpunk alatt, nem messze, ahol felkanyarodott a murvás út az erdőből, a park fái közé már beékelődött a gondozatlan erdő. A családi sírkert neogótikus kápolnatornya úgy tört felénk, mint valami villámvágta tölgy csonkja.
Távolabb a tó ezüstje – ezt már arra a park felőli balusztrádra könyökölve nézem, amely néhány nyárral később kidől az ifjúúr Tree Tops bázispontjai közül, végleg lecsendesítve ezzel az atyai hobbirestaurálás felvonulási színterén tobzódó éveket – fölött sárga sólyom – tűzoltó helikopter gyakorol.

27. roll / #31

A visszatérő álomnak ebben a fejezetében, ismét az elővárosi alvótelep díszkövezett úttestjén állt. Kilépett az autó takarásából és a képzelet szárnyán, – nincs jobb leírás a hirtelen és hihetetlen helyváltoztatásra – a levegő láthatatlan rámpáján felsétált a mansard nyitott ablakáig és belépett a tetőtéri budoirba. A kis ház horror vacui rendszerében e zug tárgyainak kettős intimitása talán csak a szemlélődő tudat tégelyében olvasztotta egybe a dolgozó- és öltöző funkciókat egy apró, de védett territóriummá, melynek egyik zárványában – a múlt borostyánbuborékaihoz hasonlatosan – ott állt kettejük jövője, mint valami egészen finom, egészen értelmetlen és egészen bonyolult miniatúr szerkezet, amelyről nem pontosan dönthető el, hogy zsenialitásból, vagy tévedésből alkotta-e meg az ismeretlen mester.
Néhány álommal arrább, a kis temető ösvényét elhagyva, épp a mezőszél rengetegében magányos és szükségtelen angyalokként álló terméskőoszloppárra dermedt kovácsoltvas kapuszárnyak közül lépnek ki az évtizedes parlagra. A kutyák nekiiramodtak, – a csapás egyre vékonyodó szálakká szakadva ágazott szét e kiszáradt zsombék szigetei közt – s a hullámzó magas fűben, mint delfinek, csak néha bukkantak elő, hogy bemérjék hollétünket. Balra, távoli ferdén, a helyi vasútvonal egyik agyongraffitizett elektromos angolnája siklott el, és a délutáni leszállópálya-irányfordítás első, korai csillagoktól még szinte megkülönböztethetetlen fényfoltja már hunyorgott is felénk.
A landoláshoz besoroló gépek végtelenbe függesztett alkonyi gyöngyfüzére úgy lebegett létünk horizontja felett, mint ki nem mondott és kimondhatatlan vágyaink semmibe vesző sora – s e semmiből, az első őrült ragadozó kifeszített karmokkal, mennydörögve csapott le ránk, hogy végül mégis érintetlenül hagyva, érdektelenül és hatalmasan ússzon el felettünk, s hogy a közelség jóleső adrenalinlöketének bűvöletében csodálkozó zöld szemében megéledhessen a rét.
Még arrább, immár esti esőben, bámuljuk majd elmosódottan elúszó vörös fénygömbjeik, s – időről időre ablaktörlő vág rendet e fekete gyöngyökkel teleszórt égi réten – szavaink és mozdulataink csalitjának fedezékéből próbáljuk szemmel tartani azt a helyet, ahol szinte megérintettek, de elszálltak felettünk az évek.

28. roll / #11

Csendben hullik a decemberi esti eső. A ritkán elhúzó autók felverte feketén csillogó fátylak néhány lomha pillanatnyi kimerevített lebegés után porladnak csak szét. Lelassul a szél, és vele a sétáló léptei is. Az egykor, kiemelt káderek számára épített, monumentális kandeláber ikerpár őrizte szocreál tér árkádjai alól a mellékutcába fordulva már szinte lépnie sem kell – a lassított felvétellé cseppfolyósodott idő magától sodorja be a megbeszélt kávéház olvadt arany fényei közé. Az ablakhoz ül, mely – a Déjà vu hirtelen villanásában legalábbis úgy érezte – elzárta, de meg is védte attól a történettől, melynek éppen kitalálója – okozója és átélője volt, s amellyel most mégis csupán sodortatta magát. A ködszitálássá szilárduló nedvességben az esőcseppek lassan híztak az üveg túloldalán, míg egy-egy újabb óra felgyülemlett könnye le nem futott az éjjeli járdára, hogy aztán elölről kezdődhessen az egész.
Odabent az esernyőn lassan száradó fekete gyöngyök, a pezsgő felszálló buborékspiráljai a márványra vissza koccanó pohárban – olyanok voltak, mint a kinti világ negatívjáról készült pozitív kópia azonosan ellentétes részletei. Egyetlen helyszínen lefutó egyetlen másodpercbe sűrítve minden lépés, mely idáig vezette őket, s mindegyik, amely innen kilépve majd bárhová.

#17

Ezen a képen egy kopott, íves öntöttvas tekerőkar forog. Először csak a forgást érzékelem az évek poros fátylai mögött és csupán a jellegzetesen halk nyöszörgő nyikorgást hallom. Beljebb tapogatódzom a sötétben, érzem, a faintarziás előszobaszekrény politúrját már bepókhálózták az idő fekete törésvonalai.
Moccanatlanul fülelek – denevér verdes, valakik halkan száraz levélszőnyegen járnak – a Powązkowskin botorkálunk, zöld lepkék bokáink körül, fúló fények fanyar füstje kaparja torkunkat. de mi csak zarándoklunk tovább, kétszáz év rozsdapernyéjének pikkelyes sarán, minden évben másként és mégis ugyanúgy, míg el nem kopnak a szerelmek és barátságok is. De ebben az éjféli percben még a félelemtelenség profán áhítatával állunk Barbara Frankenstein kriptája előtt
– Hát persze, most is milyen egyszerűen, mennyire ide találtunk! – fecsegő párok a semmi fekete óceánján levitáló hátsó fedélzeten. Valami nyikordul, moccan, a tejút foszforeszkáló farvíz sztrádájának derengésében ajtó nyílik – és innen már ismét a régi ház valamikori cselédbejárója az – még egy óvatos lépést tesz előre, vár, de odabent már nincsen senki, csak ez a fekete vattacsend hálójába akadt zümmögés. 
– Nem, mégsem a kézi köszörű kurblija az – hiszen az úgy forgott valamelyik korábbi, nyári vasárnap atolljának sekély zöld vizében, mint valami propeller, egyre távolabb úsztatva ezt az alulról látszó képcsónakot –, nem, ez inkább valami kisebb, intimebb, testközelibb mozgás!
És hirtelen megéreztem az illatot – és egyszerre tudtam már, hogy a zöld rozsda, a surrogó nyekergés, a püspöksüveg formájú, lekerekedett keményfa leszorító, a kurbliba izzadt évtizedek csak egyetlen tárgyban léteztek együtt – a pattogzó világoszöld festésű öreg diódarálóban.
A töltés – forgatás – pergés szentháromságának imamalma őrli kerti fáink emlékeit azóta is.

valahonnan előkerült / #13

Ezen a képen alig hallhatóan, de esik. Most, a szürkület és az este limesén billegve, szükségem is van a leveleken kopogó apró zaj bizonyosságára. Inkább tudni, mint látni – fekete-fehér biztonsága annak, hogy valami van, vagy nincs, kicsit vagy inkább – semmi szín, semmi fölülinterpretálás. Evolúciónk alkonyi fázisában még mindig lényegtelenebb az, hogy egy éppen közeli csillagból áradó energia milyen hullámhosszait veri vissza egy a semmi sötétségben közlekedő, mondjuk, majakovszkiji cumulus, mert az érzékelés perifériáin túl a félelmek fénytelen tömbje zömökűl, vagy kihívóinak a csupán végtelen.
Lassul a ritmus, így tudom, hogy épp eláll. Csepp zuhan a csendbe máshogyan a másodikról, mint odalentről, – előre Heisenberg, előre! – a város pereme felől gép ível át két kilométeren a bérpalota átriuma fölött. A fennakadó csendben újra hallani, ahogyan a gesztenye ezernyi álomfekete tenyerén sűrül az eső érintései között eltelt idő. Az elülő neszben csak egy dubaji tizenegyésfélezres visszhangja mormol tovább, hogy aztán az egész valamiféle monoton, puha, barnásfekete benyomás fátylává álljon össze, ami alatt majd elalszik az élet, s felébredhet a múlt.
Mint egy oxymoron álomban, lassan mégis zuhogni kezd – mint fent úgy lent, mint bent úgy kint – háromszor veri ezt kenden Mercurius vissza, de hiába, e szakrális tükröződésben én mégis csak a hiátust látom, ahol az egyik dolog már, s a másik még nem jelenik meg létezőként, – azt a pillanatot, amikor egy tárgyból, történetből, halmazállapotból egyszerre csak egy másik lesz – a tűz idővel és energiával átszőtt dimenziói közül átderengő senkiföldjét.
Aztán lassulva, újra szétterülve motoz tovább az eső, de immár egyszerre az összes történetben – amely valaha megtörténhetett velünk – felbukkanó összes levélen. Egyszerre létezik most és egyszerre jelentés csupán, mint minden, amit átéltünk – s amely aztán egy következő belső emigrációs hullám járulékos veszteségeként örökre elhagyott.

csak a kockaszám látszik: #13

eze(ke)n a képe(ke)n egy (csak) ablak(ok) van(nak).
Talán az, amelyik a mansarddal szemközti, korai, Buda kertjeit negyedelő társasházak egyikének konyhai traktusával, s tán hivatalból távcsővel szabadidőt töltő gazdájával együtt néz ránk. Felette a szellőzőrácsot verébcsalád lakja, s átellenben pedig az utcafronti zöld drótüveg korlátos, szalagerkélyes nappali adja büszkén tudtára mindenkinek, hogy ide bizony az új középvezetői osztály települt. Idilli, kívül egy léptékkel kisebb, belül egyel nagyobb egyen-mása a lakótelepeknek, melyekben viszont a dolgozó osztály avanzsál éppen szükség szerint fővárosivá.
Talán a háború után lassan kétes hírűvé züllő, koszos pesti térre néző az, ahonnan halott nagynéném mosolyog utánam? Halott nagybátyám integet a kis faház fakózöld zsaluja mellől? Talán mégis a régi ház valamelyike lőrése lenne, ahol még mindig én állok minden fülkefényben, körbelakván lassan az összes szobát?
Talán nem is az ablakok, a mögöttük merülők a fontosak, hanem ez az egyetlen, halmazállapot nélküli közeg, ahová nyílnak – középen az idő nilométerének rejtett obeliszkje alatti elfolyóval?
Állunk hát, körben, ugyanarra a végtelen térre más-máshonnan, más-máskoron nyíló ablakainkban, mégis egyszerre, mindannyian – s ysa latiuc feleym egymást!

March_17_2013_AFP_PHOTO_OSSERVATORE_ROMANO_648pxw

30. roll / #14

„ … aranymedúzák tava az emlékezet, s minden egyes napra forgó búvárharangjában az emlékek csirájának algaezrei foto-szintetizálják eltelt idővé a fényt” – szólított meg Buendía az ébrenlét határán.
Hátranéztem, és az álom taván az ismerős barkácsolt vitorlás billegett – cipészráspollyal ívelt oldalú, cipészszeg-korlátjának minden balusztrádoszlopán vékony sárgarézdrót kétszer áttekerve – megannyiszor örvénylő végtelen.
Odafönt, a mansard mennyezetén táncoló fényfoltok, s az emlékezet délibábtükre, a kopott, kékszélű zománcos fehér lavór szélcsendjelzése mutatja csak, hogy még a gyerekkor békeéveiben vagyunk.
Visszatérhetsz és újra lefényképezhetsz helyszíneket – gondolatban –, amint agyvérzése után, még az analóg korban, kameráját immár nem uraló kézzel Gábor készített napi egy képzelt felvételt.
Eltérő tekercs, eltérő kockaszám, azonos tartalom – tükör és tükrözött, rétegoldal és hordozó küzdelme az egyenesállású valóság pozíciójáért.
Fejjel lefele és oldal-helytelenül rögzült emléknyomok kumuluszaiból állít össze valamit a képzelet, amit néha a múltamnak is hívok, s ha egy-egy latens kockát váratlanul elő is hív egy érzelem talmi vegyszere, vajon honnan e bizonyosság a fény idejére, a természetes fényére, amely tudatunk humán léptékében örök jelenidejű – amint tartjuk azt az általunk emlékezni képtelennek vélt élőlények öntudatának halhatatlanságáról –, vagy a természetes sötétségére, mely egyszer jelenünkké válik?

Ismeretlen tekercs #17

Mint gágogva elhúzó vadlúdcsapat szárnyai, a toronyház szellőzőaknájának gátőrházablakán a rozsdás lamellák nyikorogva integetnek a novemberi meleg szélben, s e felszálló csapat zajában arany fény délibábja imbolyog a lépcsőház keresztfolyosóin.
Az emlékezet magas töltésén, messze a város fölött, mint vándorfényképész elhagyott szekere áll e bódé, hol a képzelet anyaméhnyi szűk derengésének vegyszeres hívótáljaiból lassan diffundálódnak elő a történetek ezüst-kumuluszai.
Az odabent görnyedő alak – a fekete lyuk sötétségét elérő fedésig – életem eddigi összes fontos parkjának el nem exponált negatívját rétegzi egymásra éppen: azt amelyik lombjai alá K. félelmei elől menekült; azt, ahol J. csak ül mellettem a padon; azt, ahol M. a balusztrádra hajolva lánykora lankái fölött mereng; azt, ahol A. szoborhúga áll mellettünk, míg csókunk kihullajtja kezéből retiküljét; azt ahol K. alkonyi szoknyarétje alatt fedetlen az élet szíve; azt ahol az esti harangtorony ablakából áradó inverz csendben a lépcsőre vetülő árnyak közt Á. múltját kerestük; és talán azt, ahol a homályon átkelőt csak az éber szemlélő vehette észre.
Idekint fény van, az áthatolhatatlan sötétség papírfehér nyoma.
A többi lassan forogva siklik az origó felfoghatatlan gravitácója felé.

48. tekercs  # 3.

Mint egy Yareta-telep, látszatra puhán és üdén domborodik a múlt sivatagában gyerekkorom Rózsadombja. Emléknyomok ezernyi csillaga gömbpalástokban metsződve fedi tövét mint valami magányos univerzum eredőjét.
A legalul láthatatlanságában az eltelt évek színtelen traverzei tartják mikrokozmoszom mennyboltját.
Így fekete-fehérül el minden, csupán annyi bizonyosságot hagyva a jelenben végül, mely ahhoz elég hogy kimondhassuk: megtörtént velünk.
Dante kapuján innen és túl – a küszöbről csak a nyitott szemmel érkezők fordulhatnak vissza.

yareta_01_BW_flipped_small

49. tekercs  # 1.

szinte toxoplasmatikus sóvárgás lök vissza abba a fekete-fehér térbe, ahol csak annyi bizonyos innen, hogy ott és akkor is léteztem már.
a többi lassan beleoldódik a hasonló emlékképek rétegei köze, s mint 3D képregény lentikuláris síkja él tovább.
ahogyan a vasúti híd alatt, majd kicsit jobbra tart az út ipszilonjának szára, a külvárosi gyárnegyed elkerítetlen tömbjei közé csúszva – kettesből gyors hármasba, kaparint a hajtó kerék, csusszan a hátsó – egérutat nyerek a reggeli dugó előtt. az Ursus Maior már Minorrá törpült – az egész keleti tömböt valaha végigszántó traktorokat ontó üzem magas-töltésű vasúti megallójában most alig száll le utas. a megmaradt épületek közt rozsdás dízel vonatok tolnak át egy-egy szerelvényt – gyors felváltások után egyenes szakasz – kátyúk közt szlalomozva farolok aztán a kertváros alá, míg végül bele nem szakad aztán a Twin Spark áramlásmerőjének titán szála is|

Print

50. tekercs  # 37.

Halálos baleset: teljes útzár Káva és Bénye között
MTI
2012. 4. 10 19:34

Egy súlyos sérültje és halálos áldozata is van a Káva és Bénye között bekövetkezett balesetnek. Egy ember meghalt, egy másik súlyosan megsérült, amikor két személyautó frontálisan ütközött a Pest megyei Káva települést Bényével összekötő úton kedd délután.
A rendőrségi tájékoztatás szerint a két jármű – eddig ismeretlen okból – egy kanyarban ütközött össze. Az egyik autó vezetője, egy 48 éves pándi férfi a helyszínen meghalt, a másik sofőr súlyos sérüléseket szenvedett; rajtuk kívül más nem utazott az autókban.
A helyszínelést, teljes útzár mellett, a Monori Rendőrkapitányság végzi. Szabó János, a Pest megyei katasztrófavédelem igazgatóhelyettese azt közölte, hogy a két sofőrt a műszaki mentésben részt vevő monori tűzoltók vágták ki a roncsokból.

Még éppen márványba terítése előtt, kifordult lábszárral, félrecsúszott állkapoccsal fekszik Kinizsi teste a nyitott koporsóban, de – odakint mintha mi sem történt volna, a világoszöld délelőtti fényben, a kanyar utáni lankákon tovább cammog a rozsda-rohasztotta, trágyalépermetező tartálykocsi – legalább arrább leng most a légyuszály mocskos fekete fátyla.
A szarvassá vált nappalok agancsa a rézsű felriadt csalitjának bozótjába akadt, a vadcsapást elradírozta az ütközéstől bénultan csúszó kerék – de az idegen nedvek tócsái felszáradtak már, s paták nyomán újrakopik majd a kaszálatlan fű is az út két oldalán.
Pillanatfelvétel ez is, az éppen szerteszálló lélek bozonjairól – valami kiszakad valahonnan, nevét keressük, egy pillanatig még ott lebeg velünk – aztán Ouroboros saját farkába harap.

Par8099786

utólag előkerült tekercs – egyetlen átvilágítható kocka

­örökkévaló emberi léptékben nem létezik, s minthogy csupán az emberihez mérve gondolhatnánk el – eleve nyitott halmaz, melyről így azt sem tudjuk, hogy tartalmaz-e bármit is, de azt sem, hogy e nyitottság dimenzió-e egyáltalán.
minthogy az örökkévaló létezése végtelen, ezért a vég nélküliség halmaza is (mintegy nullával szorzott összeg) örökkévaló, azaz nyitott.
e végtelenített mém az oximoron abszurditása révén csiklandozza a tudatot, azaz vicces.
tehát a jelző tisztázása után képzeljünk el egy vicces celluloid szalagot.
ezen a vicces szalagon pörög az élet – mindig nagyon hasonlóan – jóllehet olyannyira azonosan, hogy csak a szemlélő kontextusa modulálja.
nézzük tehát az életet – és azt látjuk, hogy a dolgok mintegy körbe-körbe járva, ugyan azokat a hibakódokat tartalmazzák – a kapzsiságét, mohóságét és az ezekből kinövő agresszióét. az univerzum fraktálja maga a növekedés és terjeszkedés, és talán a gyors összeomlás – egyidejű permanens pozitív és negatív fúzió – valami és tükörképe szimultán szimbiózisa. minden létező a tömegvonzás hipnózisában törekszik a percepció ordinátájának és abszcisszájának sosem-volt metszéspontja felé.
a valódi kérdés ez az innen egyetlen pontnak látszó létező. vajon fényforrás-e, vagy – ahogyan a hit próbálja definiálni – fénytelenség, vagy nyitottságában eleve definiálhatatlan meta-konstelláció? ez lenne az Úr glóriája? értelmünk határa, ahova még éppen oda tudtunk állítani egy szakállas őrt, a patriarchátus Optimus Maximusát? Ahelyett, hogy azt mondanánk – kyrie elejszon! –, hogy fogalmunk sincs arról amire fogalmunk sincs?
ha egy a fekete és/vagy féreg-lyukak lefolyóin keresztül önmagán átforduló univerzumot képzelünk is el, (valahogy úgy, mint a tekercs körül indukálódó áram-folyamot) és azt tételezzük gondolat-kísérletünkben, hogy az egész általunk univerzumnak vélt komplexum csupán érzékelhetetlenül elenyésző léptékű alkotóeleme egy vele hasonló rendszerekből felépülő megaverzumnak, még akkor is mindössze csupán ott állunk az egymásban tükröződő tükörképek hatványszerkezetének origóján – szinte mozdulatlanul a fénysebességgel többszöröződő nagyságrendek küszöbén.
ha tudatunk is az axis amely mentén e makró-, és mikrokozmosz triszmegiszthoszi tükröződése megnyilvánul, a végtelenek nyitott halmazainak metszéspontjának limesén ugyanaz a kozmikus magány, mint maga a semmi.

potw1610a2_648pxw2

A dzsentri szeretetből teszi legtöbb dolgát, s e szeretés szeretetének oltárára hordott pogány áldozatokkal herdálja maradék identitását. Szeret jól élni, szeret szeretni, szeretve lenni, szeret költeni, szeret feltalálni, utazni, felejteni, bomolni, korhelykedni, mulatni, újra kezdeni, egyszóval született amorózó, született amatőr. Amint aztán a hét szilvafa nedvének utolsó cseppje is elpárolog, s el kell adnia utolsó családi ezüstjét is, pőrén áll, s nincsen más csak a szeretete.
Eleinte megróbálja szeretni munkáját, hivatását, tudományát – ez egészen addig tartja életben, míg cserében kap annyit a társadalomtól, melyből kötelességei mellett hóbortjaira is futja. Aztán megpróbál impregnálódni a vidéki emberek tiszta munkaszeretével és kötelességtudatával, az átlátható logika kálvini pragmatizmusával, s házasodik. Aztán megpróbál a maradék polgárság közt elvegyülni, és házasodik, de ahogyan ez a csoport is átforr az új gátlástalanság krómacél tartályokban kiherélt reduktív mustjában, már olyan apró, mint egy porszem. Aztán egy eurocomform utolsó szűrőzéssel ez a furcsa, kihalófélben lévő védetlen fajta egyszerűen eltű

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

w

Connecting to %s