május 11.

A házban, a lift mellett egyszer csak feltűnt a szekrény. Formátlan, barnás, kopottas egyszerű tárgy állt egyik reggel a lépcsőfődúlóban. A lakóknak útban is volt meg nem is. Az első nap azt gondolták, másnapra eltűnik, de a következő reggelen semmi nem változott – talán mintha valamivel arrább mozdították volna.
Már ekkor feltűnhetett volna furcsasága valakinek, aki egyszerű kíváncsisággal kinyitotta, majd tudomásul véve, hogy üres, visszacsukta.
Üres, jobban mondva az ürességgel teli. Ezüstfehér, egészen finom porszigetek tapadtak meg helyenként,
és mélyebb szippantással valami édeskés-kesernyés égett bakelittal vegyülő fanyar szag zárványait is érezni lehetett.
Délutánra megindult a találgatás, arról, ki lehetett, aki oda tette. Az asszonyok az előtérben összefutva fél órákra beszédbe elegyedtek, hol erre, hol arra a szomszédra gyanakodva, s a harmadikon lakó író megfigyelni vélte, hogy minden alkalommal kissé elmozdult addigi helyéről, s mint mondta, immár félve oldalaz el mellette a lifthez vezető átjáróban.
Nevezett szekrény jelentéktelenül, kissé a fal felé fordítva, s talán egy antiszociális lakó jóvoltából továbbra is ott állt, ahol először megjelent.
Késő délután lehetett, amikor a férfi kinyitotta az ajtaját. Szinte be kellett lépnie, hogy el tudja olvasni a tapétaként felragasztott, és mostanra az enyvtől rozsdássá öregedett újságpapír szövegfoszlányait.
„Azt mondják, távoli városokban időnként egyszerre történnek nagyon hasonló dolgok. Vannak emberek, akik minden előzmény nélkül leállítanak egy régi bútort a lépcsőházban és megfeledkeznek róla. Lokális amnézia. Egy zárvány keletkezik ekkor az általuk élt időben és térben, egy-egy miniatűr fekete lyuk, melyen át tűnve hirtelen egy másik élet, másik város, másik idejében álmodják tovább életük.”
Vajon most melyik városban járod az esti utcákat?

november 22.
Esteledett. Az épületet a folyótól elválasztó parkban a lámpagyújtogató elővette bőrszíjas válltáskájából és kihajtogatta a hosszú pálcát, mely a félhomályban érzékenyen billegett, mint a cincérek csápja, vagy a vakok botja. Néhány másodpercig mozdulatlanul állva, csukott szemmel várta, hogy mint annyiszor, az érzékelés és a gondolat közti fátyolra vetülve most is felvillanjon egy pillanatra a kataton útvonal térképe. Nem az emlékezet fiókjaiban keresgélt, nem is a föld alatt húzódó derékszögű csőrendszer labirintusában futtatta végig rutinja laboratóriumi egerét, nem – egyszerűen csupán hagyta, hogy az elmúlt tízezer este szagokból, színekből, mozdulatokból, hangokból álló kaleidoszkópja épp a jó együttállásba merevedjen ahhoz, hogy egy pillanatra azzá a térképpé rendeződjön, ami ma is elvezeti céljához.
30 év után még mindig lámpaláza volt – azok közé tartozott, akik sosem szokják meg a siker előtti egzisztenciális válság vákuumát – könnyű belégzést követő lassú kilégzés után a veterán mesterlövész elhatározásával lépett oda az elsőhoz, s a fehér pálca körteszüretelő mozdulatával felnyúlt a búráig, hogy elfordítsa a gázcsapot. Szerette ezt a néhány felszisszenő másodpercet, mely a négy égőfej sárgásfehér izzásáig telik el.
Voltak napok, melyeken oly gyorsan telt az idő, hogy csak akkor vette észre, hogy végzett a parkban álló összes lámpával, mikor összehajtogatta pálcáját, hogy tovább indulhasson. Voltak napok, mikor behunyt szemmel járta végig e kálvária stációit, de olyanok is, mikor egy, még a délelőtt kitalált új algoritmus szerinti sorrendet választott, sőt egy alkalommal találomra járt végig, egyiktől másikig, fogadásokat kötve magával, melyik is lesz az utolsó.
Ez a nap azonban másmilyen volt. Vagy egy hete, ahogyan szokása szerint félidőtájt leült az épület középszárnyát terasszá nyitó kiugró előtt a kis négyszögletes, gyógyvízzel telt medence kőlapos párkányára, hogy a szökőkút fekete tükre felett a sűrű pára fátylai közt az elszenderedő platánok közé röptesse gondolatainak lomha szárnyú fekete baglyait, a vízinövények közt óarany fény lassú villanása vonta magára tekintetét.
Először a gázlámpaláng tükröződésének gondolta. Másnap azonban – mikor a medence mellettit szándékosan e meditációs megálló utánra hagyta – mégis újra feltűnt a kósza víz alatti láng, s a gomolygás egy röpke szünetében meglátta az aranyhalat.
A felfedezését követő éjszaka alig aludt, és rövid félálmainak szálaiból kész tervet szőtt reggelre.
Vasárnap jóval sötétedés előtt érkezett, s sietve gyújtotta sorra az összes lángot, hogy szürkületkor már a medence szélén ülhessen. Nem hajtogatta össze botját, hanem először csak maga mellé fektette a párkányra. Zsebéből damilt vett elő és egy alig kétmaroknyi, aranyhuzalból font varsát.
Egy arra sétáló pár aznap éjjel még látta, amint valaki horgászik a dísztóban a gázlámpa tétova fényénél.
– Szegény bolond! – mondta nevetve a fiú.
– Talán csak magányos – vetette ellen a lány, miközben arra gondolt, milyen nehéz napja is lesz holnap a tervezőirodában – egy park közvilágításának villamosítási rajzait kellene befejeznie.